2023.10.09

 

A szegedi Vadasparkban éveken át csodálva figyeltem az óriás teknősöket, akik fura kis lábaikkal rendkívül lassan, már-már megfontoltan lépkedtek előre a figyelő szemek sokasága előtt. Minden látogató kíváncsi rá, hogy mennyit tudnak előre haladni. Gyakran elgondolkoztam eközben, hogy vajon ők mit érzékelnek ebből a kéretlen reflektorfényből? Vajon felfogják, hogy most figyelik őket és ezért picit „bele kell húzni”? Vagy csak a saját útjukra figyelnek és eközben teljesen kizárják a külvilágot? 

Mi, emberek hogyan vagyunk az ilyen helyzetekkel? Hogyan éljük meg azt, amikor pl. egy-egy munkahelyi vagy magánéleti szituáció során kell megtenni mindig egy kis lépést az új életkörülmények, új feladatok felé? Miközben figyel minket a kollégánk, a vezetőnk, a partnerünk, sőt, a gyerekeink, akiknek példát szeretnénk mutatni?

A tény, hogy a környezetünk és az onnan kapott pozitív vagy negatív ingerek befolyásolják a viselkedésünket, gondolkodásunkat és érzéseinket egy adott témával vagy eseménnyel szemben, nem meglepő, hiszen az ember alapvetően társas lény, így akik és ahogy körülvesznek miket, módosítani tudják azt, hogy milyen gyorsan haladunk illetve hogy készek vagyunk-e még, ha lassan is, de előre mozdulni. 

 

A vezetői pozíció természetes velejárója, hogy folyamatosan figyel bennünket valaki: „felülről” a cégvezetés, a közvetlen felettesünk, „alulról” a kollégák, akiket irányítunk, de akár a kollégáink családja, barátai is, akik a „hazavitt” élményekből ismernek csak minket, a vezetőt. És éppen a „megfigyelés” által mi magunk is példát mutatunk, és befolyásolunk nap, mint nap. Ahhoz, hogy a pozitív eredményeket elérjük, folyamatos kölcsönhatásban kell legyünk a kollégáinkkal. Hagyni kell, hogy figyeljenek bennünket, és nekünk is meg kell adni a kellő és megfelelő figyelmet a csapatunk tagjai számára. A teknősökkel ellentétben, mi nem zárhatjuk ki teljesen a külvilágot, hanem tudomásul vesszük, hogy AHOGY viselkedünk, AHOGY kommunikálunk, az hosszú távú hatással lesz rájuk és a cél elérésének valószínűségére. 

 

Ha ezt megértjük, akkor leszünk csak képesek például kialakítani azt a pszichológiai biztonságot nyújtó környezetet, amelyben a csapat minden tagja bátran felvállalja egyet nem értését, mer megfogalmazni új ötleteket és feltenni tisztázó kérdéseket egy-egy téma kapcsán anélkül, hogy negatív következményektől (megszégyenülés, nevetségessé válás, akár a munka elvesztésének veszélye) kellene tartania. Hiszen mi figyeljük őket, ők figyelnek minket. Kölcsönhatásban vagyunk, a sikerünk a kölcsönös, pozitív befolyásoláson is alapszik. És míg a szegedi teknősök vélhetően nem értékelték, hogy minden hónapban egyszer kimentem és bátorítóan figyeltem, ahogy haladnak előre, addig a kollégáim teljesítményét, pszichés jóllétét és sikeres fejlődését nagyon is tudom befolyásolni pl. azzal, ha rendszeresen (hetente, havonta) tartok velük 1/1 megbeszéléséket, ahol visszajelzést tudok adni az adott feladatkörrel kapcsolatos haladásáról, támogatni tudom az esetleges elakadásaiban, kérdéseiben, és kérni tudom az ő visszajelzését is arról, hogy akár a csapat, akár az én vezetői munkám hogyan tudja segíteni a közös és/vagy személyes célok elérését.

A méltán elhíresült, 20. század eleji kísérlet alapján kimutatott „Hawthorne-effektus” legnagyobb részben éppen erről szól. Arról, hogy ha tudatában vagyunk, hogy a vezetőnk és/vagy munkatársaink érdeklődéssel figyelik azt, hogyan végezzük el a feladatainkat, majd pedig visszajelzést adnak a munkavégzésünkről. Ezek a tények pedig ösztönzőleg fognak hatni a teljesítményünkre és annak minőségére (további információk a témáról itt). Nem a „kutakodó” tekintetek zavaró hatásáról van tehát szó, hanem arról, hogy a sikereinkkel, a céljaink elérésével az agyunk jutalomközpontját „ingereljük”. Tehát ha tudom, hogy a munkámat és annak eredményét értékeli a vezetőm és/vagy segítem vele a csapatomat, az elősegíti a különböző vegyületek termelődését az agyamban (dopamin, seratonin, oxitocin, endorfin), és a pozitív érzések újabb sikerek elérésére sarkallnak.

 

A csapatomra, a körülöttem lévő emberekre tehát tudok pozitív befolyással lenni, és ehhez minimum ezt a két dolgot kell alkalmaznom:

• kimutatom az érdeklődésem, figyelmem azzal kapcsolatban, amit csinálnak
• visszajelzést adok arról, amit ezzel kapcsolatban megtapasztaltam.

Ha ezeket az aprónak tűnő lépéseket újra és újra megteszem, borítékolható a sikerem egy eredményesebb, tudatosabb és önmagam számára is élvezetesebb vezetői léthez. Nem baj, ha lassan, nem baj, ha nagy erőfeszítéssel, a lényeg, hogy mindig előre.

„Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.” – Szent Ágoston

Rozgonyi Anita

Szervezetfejlesztő, üzleti tanácsadó

További cikkek olvashatók itt.